Régóta dolgozom egyéni trénerként. Egy dolgot nagyon ritkán látok az ügyfeleimtől, de igazából az utcán sétálva, figyelve a többi kutyást is hiányolom ezt.
A dicséretet. Főleg a szóbeli formáját.
Annál gyakoribb viszont a kiabálás, ha a kutya nem viselkedik az elvártak szerint. Azzal bezzeg nem spórolnak.
Következzen egy kis helyzetgyakorlat. Képzeld el, hogy a számodra fontos személy, legyen az a párod, a szülőd vagy akár a főnököd. Csak akkor szól hozzád, ha valamit elrontasz.
Ráadásul azzal tetőzi a feszkót, hogy néha olyanok miatt is rád förmed, amit nem is gondoltál, hogy probléma lenne hiszen soha nem jelezte azt előtte.
Ha viszont mindent úgy csinálsz ahogy kell, nem kapsz semmilyen dicséretet. Te motivált tudnál maradni ilyen bánásmód mellett? Csak nyugodtan. Gondold át.
A kutyuskád hasonló képpen érzi magát, ha mindig csak akkor van kérdőre vonva, amikor valami ’rosszat’ csinált de ha jól viselkedik, azt senki nem díjazza. Sőt, természetesnek veszed, hogy hiszen az a dolga!
Javaslom, hogy adj neki egy esélyt. Próbáld ki! Mit veszíthetsz? Maximum javul a kutyuskáddal a kapcsolatod, motiváltabb lesz, érted fog dolgozni nem csak a jutiért.
És akkor jöjjön egy példa a saját életemből.
Elindulunk Zorával sétálni. Kijön a lakásből – Ügyes vagy! Bemegy a liftbe – Azaz! és egy kis simi. Kijön a liftből – Szuper! Kijön a főkapun/átmegy az úton/eljött egy másik kutya mellett……Nekem semmibe sem kerül megdicsérni ilyen mindennapos dolgokért, amik így 12 év után már teljesen természetesnek számítanak. És meg is teszem. Minden séta alkalmával. És miért? Mert tudom azt, hogy mekkora erő rejlik egy dicsérő szóban és milyen eredményeket lehet vele elérni és/vagy fenntartani.
