A kutyások között is egy eléggé megosztó téma.
Van, aki el sem tudja képzelni, hogy nem a kis kedvencével együtt tölti a pihenés idejét.
Megint mások soha nem engedik fel a kutyust a párnák közé.
A két véglet között pedig a szürke zóna található. Vagyis a néha feljöhet és néha nem kategória.
És ezzel nincs is semmi gond egészen addig, amíg az együtt szundikálás nem befolyásolja a kutya viselkedését az élet más területein. Mert bizony erre is van példa.
Zorával az elején nagyon szigorú szabályok szerint éltük.
Ide tartozott az is, hogy az ágy és a kanapé tiltólistás volt.
Ha bújni akartam a kiskutyámmal mindig leültem hozzá a földre vagy a fűbe. És ez éveken át működött is.
Aztán ahogy idősödött, lazítottam ezen a szabályon és egyre többször engedtem fel a kanapéra.
Igaz, hogy többet engedek ez ügyben de egy szabályt még mindig be kell tartania:
– csak akkor jöhet fel, ha én erre engedélyt adok.
Jelezni szokta, hogy jönne fel, az ő sajátos bájos módján. Odaáll a kiszemelt fekvőalkalmatosság elé és rárakja a fejét. Ha eme finom jelzését nem veszem észre időben akkor még oda is horkant, hogy ugyan már miért nem figyelek?!
Ha ez éppen egy olyan helyen történik, ahol ezt mások nem feltétlenül díjaznák akkor egyértelmű
-Nem, menj a helyedre! – utasítással a tudtára adom, hogy ez most nem az a buli.
Ilyenkor persze kelletlenül ugyan de elfekszik az utazós plédjén, szigorúan háttal. Ha pedig mehet akkor a legnagyobb élvezettel foglalja el az őt megillető helyet, lehetőleg a kellős közepén.
Nem hiába a Madamme Rökamié elnevezés.
Amit viszont semmiképpen sem engednék neki és nektek sem javaslom:
Ha elhatároztad magad ne add fel, tarts ki a célod mellett mert változást csak úgy tudsz elérni, ha következetes és nyugodt maradsz.
